Mialatt Jézus Júdeában van, egy farizeus meghívja őt ebédre (Lukács 11:37, 38). A farizeusok étkezés előtt szertartásszerűen megmossák a kezüket egészen a könyökükig. Jézus nem tesz így (Máté 15:1, 2). Nem szegné meg Isten törvényét, ha megtenné, ám Isten nem követeli ezt meg az emberektől.

A farizeust meglepi, hogy Jézus nem követi a hagyományt. Jézus észreveszi ezt, ezért így szól: „Nos, ti farizeusok, kívül megtisztítjátok a poharat és a tálat, de belül tele vagytok mohósággal és gonoszsággal. Esztelenek! Aki megalkotta a külsőt, nem az alkotta meg a belsőt is?” (Lukács 11:39, 40).

Nem az a probléma, ha tiszta kézzel eszik valaki, Jézus inkább a vallásos képmutatást ítéli el. A farizeusok és mások szertartásosan megmossák a kezüket, a szívüket azonban nem tisztítják meg a gonoszságtól. Jézus így igazítja ki őket: „amik belülről fakadnak, azokat adjátok oda mint irgalmas adományokat, és akkor teljesen tiszták lesztek” (Lukács 11:41). Mennyire igaz! Az adakozást szívbéli szeretet kell hogy motiválja, nem pedig az a vágy, hogy igazságosságot színlelve lenyűgözzenek másokat.

Nem arról van szó, hogy ezek a zsidók ne adakoznának. Jézus rávilágít a lényegre: „megadjátok a tizedet a mentából, a rutából és minden más kerti növényből, ám figyelmen kívül hagyjátok az igazságosságot és Isten szeretetét! Az előbbieket kötelességetek volt megtenni, de az utóbbiakat sem lett volna szabad figyelmen kívül hagynotok” (Lukács 11:42). Isten törvénye előírja, hogy adjanak tizedet a terményből (5Mózes 14:22). Ebbe beletartozik a menta és a ruta is, olyan növények, melyeket fűszerként használnak. A farizeusok kínosan ügyelnek rá, hogy még ezekből a fűszerekből is megadják a tizedet. De vajon a törvény fontosabb követelményeinek is eleget tesznek, mint például, hogy legyenek igazságosak és szerények Isten szemében? (Mikeás 6:8).

Jézus így folytatja: „Jaj nektek, farizeusok, mert szeretitek az elöl levő ülőhelyeket a zsinagógákban, és azt, hogy üdvözölnek titeket a piactereken. Jaj nektek, mert olyanok vagytok, mint azok a sírok, amelyek nehezen észrevehetők, úgyhogy az emberek rajtuk járnak, és nem is tudják!” (Lukács 11:43, 44). Az emberek könnyen megbotlanak egy ilyen sírban, és így szertartásilag tisztátalanná válnak. Jézus ezzel a ténnyel azt hangsúlyozza, hogy a farizeusok tisztátalansága sem feltétlenül szembeötlő (Máté 23:27).

Erre az egyik törvénytudó kifakad: „Tanító, amikor ezeket mondod, minket is bántasz.” Ezeknek a férfiaknak azonban tudniuk kell, hogy elmulasztanak valódi segítséget nyújtani az embereknek, ezért Jézus így válaszol: „Jaj nektek is, akik törvénytudók vagytok, mert nehéz terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egyetlen ujjatokkal sem érintitek a terheket! Jaj nektek, mert építitek a próféták sírjait, ősapáitok pedig megölték őket” (Lukács 11:45–47).

Jézus arról a teherről beszél, amit a farizeusok szóbeli hagyományai jelentenek az embereknek, valamint az, ahogyan a törvényt magyarázzák. A farizeusok egyáltalán nem könnyítik meg az emberek életét. Ehelyett mindenkivel betartatják ezeket a megterhelő előírásokat. Az elődeik megölték Isten prófétáit, elsőként Ábelt. Bár most látszólagos tiszteletből sírokat építenek a prófétáknak, valójában az ősapáik gondolkodását és tetteit követik. Sőt, azon igyekeznek, hogy Isten legnagyobb prófétáját is megöljék. Jézus azt mondja, hogy Isten felelősségre fogja vonni ezt a nemzedéket. Ez 38 évvel később történik meg, i. sz. 70-ben.

Jézus tovább beszél: „Jaj nektek, akik törvénytudók vagytok, mert elvettétek az Isten ismeretére  nyíló ajtó kulcsát. Ti magatok nem mentetek be, a bemenőket pedig akadályozzátok” (Lukács 11:52). Ezeknek a férfiaknak az lenne a feladatuk, hogy feltárják mások előtt Isten Szavát, de ők ehelyett megfosztják az embereket attól a lehetőségtől, hogy megismerjék és megértsék.

Hogyan reagálnak erre a farizeusok és az írástudók? Az étkezés után bőszen szembeszegülnek vele, és kérdésekkel kezdik ostromolni. Nem azért kérdezgetik, mert tanulni szeretnének tőle. Inkább megpróbálják tőrbe csalni, hogy mondjon valami olyat, amiért letartóztathatnák.