Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

„Jehova, engedd kérlek, hogy a népeddel szolgáljalak!”

„Jehova, engedd kérlek, hogy a népeddel szolgáljalak!”

„Jehova, engedd kérlek, hogy a népeddel szolgáljalak!”

Danielle Hall elmondása alapján

Kislány koromban szerettem átjárni Nannához, aki a szomszédunkban lakott. Délutánonként szundított egy kicsit, és ha éppen akkor mentem át, odabújtam hozzá. Ilyenkor bibliai történeteket olvasott nekem. Gyakran mondogatta: „Soha ne feledd, hogy Jehova szeret téged, és ha te is szereted őt, ő mindig gondoskodni fog rólad.” Szavai mélyen bevésődtek az elmémbe és a szívembe.

NANNA 1977-ben, amikor négyéves voltam, meghalt. Ő is, mint ahogy apu összes rokona a szülővárosunkban, Moéban (Ausztrália), Jehova Tanúja volt. Szüleim nem voltak Tanúk, de apu szimpatizált velük. A családunk később elköltözött Tintenbarba, egy kisvárosba, közel Új-Dél-Wales partvidékéhez. Ott a bátyámmal, Jamie-vel és apuval időnként elmentünk a Tanúk összejöveteleire.

Nyolcéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apu visszaköltözött Moéba, én pedig Jamie-vel anyunál maradtam. Anyut nem érdekelte a Biblia, és azt sem akarta, hogy mi eljárjunk a Tanúk összejöveteleire. Ez nagyon bántott, mert Nanna szavai folyton a fülemben csengtek. Tudtam, hogy én igenis szeretem Jehovát. Szolgálni akartam őt, ezért imában elmondtam neki, hogy én is a Tanúja vagyok. Jamie is így érzett.

Próbák az iskolában

Nem sokkal ezután az egyik tanár megkérdezett minden egyes diákot az osztályban, hogy milyen vallású, mert fel akarta jegyezni. Amikor Jamie-re került a sor, hangosan, érthetően így szólt: „Jehova Tanúja.” A tanár megállt, és megkérte, hogy ismételje meg a válaszát, amit ő meg is tett. „Hát ezt kétlem, de később még visszatérünk rá” – jegyezte meg. Amikor én következtem, én is azt mondtam jó hangosan, hogy Jehova Tanúja vagyok. A tanár kissé összezavarodva hívatta az iskolaigazgatót.

– Itt vannak a beiratkozáskor kitöltött papírjaitok. A szüleitek nem jelezték, hogy Jehova Tanúi lennétek – jelentette ki határozott hangon az igazgató.

– Mi viszont ezt a vallást követjük – válaszoltunk tiszteletteljesen.

Sem az igazgató, sem a tanár nem bolygatta többet ezt a kérdést.

Az iskolában megpróbáltam a kevéske bibliai ismeretemet megosztani az osztálytársaimmal. Elvittem magammal a saját példányomat Az én könyvem bibliai történetekről * című könyvből, és ha alkalom adódott rá, felolvastam belőle egy lánynak, aki hitt Istenben. De mivel igyekeztem a keresztényi irányadó mértékek szerint élni, nem voltam valami népszerű. Sőt, sokszor éreztem magam egyedül.

Olyan gyakran és odaadóan imádkoztam Jehovához, hogy ő lett a legjobb barátom. Az iskola után nap mint nap leültem az ágyam szélére, és a legapróbb részletekig mindent elmeséltem Jehovának, hogy mi történt velem aznap. Sokszor sírtam, és miközben potyogtak a könnyeim, így könyörögtem: „Jehova, engedd kérlek, hogy a népeddel szolgáljalak!” Ima után mindig sokkal jobban éreztem magam.

Egy levél, mely megerősít

Amikor tízéves voltam, Jamie visszaköltözött apuhoz Moéba. Sajnos így még inkább elszigetelődtem szellemileg. Aztán egy nap átmentem az egyik szomszédunkhoz, és megláttam náluk néhány folyóiratot, melyet Jehova Tanúi adtak ki. Nagyon izgatott lettem. Megjegyeztem a helyi fiókhivatal címét, és hazarohantam, hogy le tudjam írni. Írtam egy szívből jövő levelet, melyben kifejtettem a helyzetemet, és szellemi segítséget kértem. A szemem megtelt könnyel, amikor kifejezetten nekem címezve egy kétoldalas, megható válaszlevelet kaptam. Kezemben volt a bizonyíték, hogy Jehova valóban értékesnek tart.

A levélben buzdítottak, hogy utánozzam a bibliai időkben élt izraelita lányka hitét, aki egy szír hadvezér, Naámán szolgálója lett. Bár fogságban élt, távol a szülőföldjétől, mégis közel maradt Istenéhez, Jehovához. És azzal mutatta ki, hogy igaz tanúja, hogy bátran beszélt a hitéről (2Királyok 5:1–4).

A levélben még ez állt: „Kislányként szolgáld Jehovát úgy, hogy engedelmeskedsz a szüleidnek, és szorgalmasan tanulsz. Emellett maradj közel Jehovához az ima és a tanulmányozás által.” A következőképpen zárták soraikat: „Ne feledd, Danielle, hogy bárhol éljünk is, Jehova mindig közel van hozzánk. Tudjuk, hogy ebben te is hiszel” (Róma 8:35–39). Ezt a levelet, mely már régi és megkopott, mind a mai napig a Bibliám elejében őrzöm. Gyakran elolvastam már az évek során, és még mindig könnyeket csal a szemembe.

Nem sokkal később kaptam egy másik levelet, melyben értesítettek, hogy apu megrendelte nekem Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, és postán fogom megkapni őket. Végtelenül boldog voltam! Most már rendszeresen táplálkozhattam szellemileg. Minden egyes folyóiratot a megérkezése után az első betűtől az utolsóig elolvastam. Még mindig őrzöm azoknak a csodálatos folyóiratoknak a legelső kézhez kapott példányait. Körülbelül abban az időben történt, hogy egy keresztény vén a helyi gyülekezetből többször is meglátogatott. Ezek az alkalmak, noha rövidek voltak, nagyon buzdítóan hatottak rám.

A változásoknak köszönhetően előrehaladok

Szellemileg már jobb helyzetben voltam, ám vágytam rá, hogy korlátok nélkül szolgálhassam Jehovát. Így, amikor 13 éves lettem, megkértem anyut, hogy hadd lakjak apunál. Nagyon szerettem anyut, mint ahogyan ő is engem, de eltökéltem, hogy Istent akarom szolgálni. Anyu beleegyezésével visszaköltöztem Moéba. Ezek után már a helyi gyülekezettel együtt tanulmányozhattam a Bibliát. Apu megengedte, hogy Jamie-vel eljárjunk az összejövetelekre, a helyi Tanúk pedig minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek nekünk. Gyorsan előrehaladtunk szellemileg, és néhány hónap eltéréssel mindketten megkeresztelkedtünk. Igen, a gyermekként mondott imámra választ kaptam. Végre a népével együtt szolgáltam Jehovát!

Időközben szoros kapcsolatba kerültem a nagybátyámmal és a nagynénémmel, Philip és Lorraine Taylorral, akik szintén a Moéi Gyülekezetbe jártak. Úgy bántak velem, mintha a saját lányuk lennék. Amikor Bougainville szigetére, Pápua Új-Guineába költöztek, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb szükség van Királyság-prédikálókra, habozás nélkül elfogadtam a meghívásukat, hogy csatlakozzak hozzájuk. Bár még csak 15 éves voltam, anyu és apu elengedett.

Bougainville-en levelező tagozaton folytattam tanulmányaimat. Máskülönben az időm nagy részét tanúskodással töltöttem. Micsoda öröm volt misszionáriusokkal és úttörőkkel együtt szolgálni! A helyiek messze a legalázatosabb emberek voltak, akikkel valaha is találkoztam, és sokan közülük égtek a vágytól, hogy tanulmányozzák a Bibliát.

Később, még ugyanabban az évben, politikai zavargások törtek ki, és túl veszélyes lett volna ott maradnom. Majd megszakadt a szívem, hogy el kell hagynom azt a kis szigetet és a kedves embereket. Amint a gépem felemelkedett, láttam, hogy Philip bácsikám a kifutópályán búcsút int. Zokogtam, és gondolatban azt kértem Jehovától, hogy egyszer hadd szolgáljak külföldön misszionáriusként.

A további imáimra is választ kapok

Miután visszatértem Ausztráliába, és befejeztem a középiskolát, egy jogi ügyekkel foglalkozó cégnél helyezkedtem el gyakornokként. Időközben apu újból megnősült, és így egy nagy családról kellett gondoskodnia. Jamie anyunál lakott, én pedig egy ideig hol apunál, hol anyunál voltam. Elég bonyolult volt így az élet. Egyszerűsítenem kellett, hogy a szellemi célokra tudjak összpontosítani. 1994-ben elkezdtem hát a teljes idejű szolgálatot, és úttörő lettem Moéban.

Ismét boldog voltam. A gyülekezet erős szellemiségű fiataljai között barátokra leltem, akik nagyszerűen támogattak. Sőt, társat is közülük választottam. 1996-ban hozzámentem Willhez, egy szelíd, kedves, alázatos testvérhez, és úgy éreztem, hogy személyében valódi kincset kaptam Jehovától.

Mindketten könnyen beleszoktunk újfajta életünkbe, és úgy tűnt, hogy boldogabbak már nem is lehetnénk. Egyik nap Will az utazófelvigyázóval munkálkodott, aki a mi környékünkön látogatta meg a gyülekezeteket. Hazaérve Will megkért, hogy üljek le, és ezt kérdezte:

– Kész lennél elköltözni, hogy egy másik gyülekezetet támogassunk?

Magamban rögtön igent mondtam, ám viccből visszakérdeztem:

– Hová? Vanuatura? Vagy a Fidzsi-szigetekre?

Mire Will:

– Morwellbe.

– De hisz ez itt van a szomszédban! – szaladt ki a számon.

Jót derültünk, és tétovázás nélkül, örömmel úgy döntöttünk, hogy elköltözünk a szomszédos gyülekezet területére, hogy ott szolgáljunk úttörőként.

Az elkövetkezendő három év Morwellben boldog és eredményes időszak volt. Majd jött egy újabb meglepetés. Meghívást kaptunk Jehova Tanúi ausztrál fiókhivatalától, hogy szolgáljunk különleges úttörőként. Hogy hol? Kelet-Timoron, egy kis országban az Indonéz-szigetvilág keleti részén. Könnybe lábadt szemmel köszöntem meg Jehovának, hogy minden imámat meghallgatta. Nemcsak szívesen fogadott mint szolgáját, hanem a férjemmel végre egy másik országban szolgálhattuk őt.

Szolgálat külföldön

2003 júliusában megérkeztünk Dilibe, a fővárosba. A Diliben lévő gyülekezet, az ország egyetlen gyülekezete 13 ausztrál különleges úttörőből és néhány helyi Tanúból állt. A timori testvérek nagyon szegények voltak. A 24 évig zajló polgárháborúban, mely 1999-ben ért véget, a legtöbbjük szinte mindenét, még néhány családtagját is elveszítette. Sokuknak ádáz üldözést kellett kiállniuk a családjuk részéről az újonnan talált hitük miatt. A megpróbáltatások és a szegénység ellenére boldogok és szellemileg gazdagok voltak (Jelenések 2:8, 9).

Úgy tapasztaltuk, hogy a legtöbb timori ember istenfélő, és tiszteli a Bibliát. Hamarosan több bibliatanulmányozásunk lett, mint amennyit vezetni tudtunk volna. Idővel az első tanulmányozóink közül néhányan már velünk együtt szolgáltak mint megkeresztelt testvéreink és testvérnőink. Szellemi előrehaladásuk nagy örömmel töltött el bennünket.

2006-ban a fővárosban ismét eluralkodott a káosz. A különböző etnikai csoportok közötti feszültségek háborúba torkolltak. Sok otthont kifosztottak vagy porig égettek. A helyi Tanúk a különleges úttörőknél kerestek menedéket. A házunk és az udvar átmenetileg menekülttáborrá alakult, és volt úgy, hogy egyszerre közel százan laktunk együtt. A nagy garázsunkból konyha, étkező és ideiglenes Királyság-terem lett.

Noha a közelünkben lőttek és gránátok robbantak, az otthonunk a béke szigete volt. Mindannyian éreztük, hogy Jehova védőszárnyai alatt vagyunk. Minden napot azzal kezdtünk, hogy közösen megvizsgáltunk egy írásszöveget. Az összejöveteleket a szokásos módon megtartottuk, és bibliatanulmányozásokat is vezettünk.

Ahogy teltek a hetek, nyilvánvalóvá vált, hogy az ország keleti részén született testvéreknek veszélyes lenne a fővárosban maradniuk. Éppen ezért a felelős testvérek úgy döntöttek, hogy megalapítanak egy új csoportot Baucauban, az ország második legnagyobb városában, mely háromórányira keletre volt Dilitől. Emiatt Will-lel új megbízatást kaptunk.

2006 júliusában, Kelet-Timorba érkezésünktől számítva majdnem napra pontosan három évvel később megérkeztünk Baucauba. Az új csoportunkban volt négy különleges úttörő és hat timori Tanú. Ezek a timori testvérek mindenüket hátrahagyták Diliben, a széles mosolyuk mégis megmaradt. Őszintén csodáltuk hűséges, önfeláldozó szellemüket.

Will-lel még mindig Baucauban szolgálunk. Szeretjük a megbízatásunkat, melyben Jehova újabb áldását látjuk. Visszatekintve elmondhatom, hogy Nannának igaza volt. Jehova maradéktalanul gondoskodott rólam az évek során. Nap mint nap megköszönöm neki a kiváltságot, hogy a népével együtt szolgálhatom. Már azt is alig várom, hogy újra láthassam Nannát a feltámadáskor. Szeretném majd megköszönni neki, hogy megtanította, mi az igazán boldog és eredményes élet kulcsa.

[Lábjegyzet]

^ 11. bek. Jehova Tanúi kiadványa.

[Kép a 26. oldalon]

Nannával

[Kép a 28–29. oldalon]

Férjemmel, Will-lel